Hazazökkenés

11 órám van a gépem indulásáig. Csak le ne késsem.
7-kor kelek, de még fent vagyok... meg van kicsit borulva az életciklusom, de majd talán most a szünetben visszaáll - csak hogy majd az újévi visszatéréskor ismét félrezökkenjen. Tulajdonképpen ez az egész szünet egy nagy kizökkenés. Egy emlékeztető, egy vekkeróra, ami azt csörömpöli: ideje felébredni Csipkerózsika, hamarosan vége az álomnak! Az ember felriad röpke két hétre, de barátságos, régi szobáját látja maga körül, megnyugvással süpped vissza az otthon puha ágyába. Még nézi egy kicsit a plafont, az ablakot, szemével végigsiklik a jól ismert és oly kedves bútorokon, békés félmosolyával integet a képeknek, emléktárgyaknak, majd ahogy letelik a két hét, lassan, észrevétlenül, ismét visszaalszik, elrepül, és újra látja a pörgő-forgó, sodró álmot, amiből az imént kizökkent. De az ébrenlét visszavonhatatlanul ott motoszkál már a fejében, tudja, nem hiába csörgött a vekker, és hamarosan újra eljön az idő, amikor ki kell nyitnia a szemét és a szobáját látja majd. Így van ez rendjén, nem érez bánatot, ellenkezést, hisz ott a helye az ébren-világban... csak kicsit sajnálja, hogy ott kell hagynia álomföldet, ami annyira más, annyira új volt.
Végül felébred. Felkel, teszi a dolgát. Jól érzi magát, helyén van ő is helyén van minden és mindenki. És visz magával egy kis dobozban, valahol az elméje mélyén egy nagy halom szép emléket, tapasztalatot, életmorzsát. És doboz alján egy kis borítékban a döntés lehetőségét - dönthet úgy, hogy visszaalszik és álomföldön marad egy időre. De még ha az ébrenlétet is választja, jóleső érzéssel tölti majd el, hogy a lehetőség megvan.
No akkor most álomra hajtom fejem, hogy egy kis időre felébredhessek... viszlát a szobában!