Végkifejlődés

A sulinak vége. Ez egyszerre tölt el ujjongással és szomorúsággal, hisz az iskolai kötelezettségek vége egyben kis kalandom végét is jelentik. Csütörtökön került sor a nagy záró prezentációkra: a 3 csoport félórás agytágításokkal próbálta meggyőzni az ítélőbizottságot projektjük makulátlanságáról, majd az előadásokat szintén félórás szétmarcangolós, vérben fürdős kérdéssorozatok követték. Ezek után már csak egy ebédszünet választott el minket az eredményhirdetéstől, persze ment közben a nagy latolgatás, hogy kinek hogy sikerült, ki mit rontott el - csak a szokásos önhergelés és körömrágás. Végül is prezentációnk sikerességében nem kételkedtünk, hisz elég jól ment, leszámítva az időkeret túllépést, nomeg a vizuális megvalósítás is nyilván első osztályú volt, hisz én készítettem el. Nyilván. Már csak maga a dokumentum osztályzata volt kérdéses, így kissé ambivalens hangulatban vártuk a végítéletet.
Az első csapat váratlanul alacsony osztályzatokat kapott, ekkor mi is kicsit elbizonytalanodtunk. Azonban kifejezetten pozitív kritikával vezették fel projektünk értékelését és végre valahára elhangzottak azok a bizonyos végső számok: tartalom 8, külcsín szintén 8. Megkönnyebbült elégedettséggel lazítottuk el fehérre szorongatott kezünket, de alig hagyta el a szánkat az a bizonyos felszabadult sóhaj, jött a meglepetés: a 3. csoport szintén 8 pontot kapott, így megosztott első hely született. Ilyen formán a győztesnek járó plusz pontot is kettéosztották, így beállítva a végső 8,5-es osztályzatot.
Váratlan, filmbeillő befejezés ugye? Egyből el is indultak az összeesküvés-elméletek, hogy biztos felhúzták a másik csapat előadásának osztályzatát, vagy hogy szándékosan lepontoztak minket, hogy kiegyenlítsék a mezőnyt... de mit számít ez, szerintem pont annyit kaptunk, mint amennyit érdemeltünk, a többi már csak büszkeség, etika, körítés...
Végül is a különböző tárgyakból és számonkérésekből összeállt súlyozott átlagom egy szolid 7-es lett, igaz ezt erősen lehúzta az előző project jegye nameg a tanulmányi naplókra kapott 5,5 - itt blogolok nagy vígan, de a kötelező heti tanulmányi naplóktól sikítófrászt kaptam, meg is lett az eredménye... áj láv irónia. Így első blikkre ez a hetes nem tűnik túl izmosnak, és most szó szerint magyarázhatnám a bizonyítványt, hogy "teljesen új tanulási környezet és elvárások meg külső tényezők, de ahhoz képest egész jól helytálltam blablabla..." persze ebben is van igazság, de minek kerteljek: kicsit több energiabefektetéssel lehetett volna ez jobb is. Az más kérdés, hogy az osztályzatnak ebben az esetben gyakorlatilag semmi vonzata nincs, hisz onnantól, hogy 5,5 felett van az ember, már teljesítette az erasmus ösztöndíj követelményeit. Motiváció rulez - majd ha értelme is lesz jobb jegyre törekedni, akkor előveszem a szorgosabbik énem.
Eredményem áldásosnak mondható magyar lakótársaiméhoz képest, akik áldozatául estek az említett alul-motiváltságnak, de még inkább a felvett szakuk kísérleti jellegének. A nemzetközi tájépítész szakuknak ugyanis ez volt az első éve, a diákok pedig kísérleti nyúlként tűrték a nonszenszek és végzetes gikszerek sorát. A második periódusban tudniillik náluk is sor került a jól ismert csapatmunkásdira, de sajnos megfelelő szabályozás nélkül. A csoportokan volt 5-6 holland és egy-egy nemzetközi diák. El lehet képzelni milyen érzés, hogy beiratkozol egy angol nyelvű kurzusra, erre elkezdenek dumálni feletted hatan valami idegen nyelven és te egy szót se értesz az egészből, majd bemégy az órára és a tanár szintén hollandul karattyol végig, esetleg nagy unszolásra kinyög két összefoglaló jellegű angol mondatot. Jóllehet Ádiék sem törték magukat, hogy valahogy mégis próbáljanak részt venni holland csoportjuk munkájában, de ez a rendszer semmiképp sem korrekt, a tanítási hatékonyságot már ne is említsük. A körülményeknek hála így nem tudtak megfelelő érdemjegyet szerezni, bukták a szakot, bukták a kredit pontokat, ergo bukták az ösztöndíjat. 1500 eurót visszafizetni nem jó móka, de szerencsére a fent leírt oktatástechnikai csőd az ösztöndíj szerződés alapján olyan vis majornak számít, mely esetén ezt nem kell megtenni. Már csak azon múlik a dolog, hogy sikeres lesz -e a panasztétel.

A bejegyzést később folytatom, mivel most már hajnali 3 van és még mindig pakolok...

Ragyogó nap virradt, fényben úszik a Rozendalselaan 27. is, én meg pislogok ki a csipáim mögül szűk 5 órás alvást követően. Úgy néz ki sikerült összecsomagolni fél életemet, pár perc és nekivághatok utamnak . Először Bonnba gurulok hétvégi látogatóba LD pajtihoz aztán hétfőn irány a Pest. Viszlát a túloldalon!

Szupermanusok és Megagárék

Ígérem, ez lesz az utolsó témás parti beszámoló, de nehogy már ne legyünk újfent közröhely tárgyai. Szóval.
Történt, hogy egy péntek estén szuperhősök kezdtek gyülekezni az amúgy is csendes Velp városka egy még csendesebb szegletében. Persze a csend is csak arra jó, mint a porcelán, jól meg kell törni. Ez itt elég gyorsan és harsányan történt, ugyanis az egybegyűltek nem akármilyen figurák voltak - ezek voltak a történelem legelfuseráltabb, legelcseszetteb szuperhírói. Kezdjük is a pofavizitet önző módon a hazai versenyzőkkel. Jómagam a költséghatékonyságot és a hely szellemét tartottam fő dizájn szempontnak, Dávid pedig több ötlet elvetése után végül az általam ajánlott alufólia alapú jelmez mellett döntött...


A készülődés gyanúsan hasonló módon zajlott, a végeredményről ki-ki döntsön maga.
Nos íme:





...a Fantasztikus négyes c. képregényből oly jól ismert Silver Surfer, és a közkedvelt Jointman! Mindkét jelmez gyors és látványos degradálódás áldozata lett a buli első 5 percében, pláne hogy Dávid a hőszigetelő rétegek alatt rendesen bepállott és tüzelt, így saját kezűleg tépte le magáról a fémet. Részemről a konyhai törlőpapír darabok csinos kis foszlányokban váltak le és jelezték, merre megyek épp. Némi kéjes, édes bosszú szerű örömet éreztünk, ahogy cafatjaink szép lassan beterítették a padlót - most jól visszakapták a Strici parti utáni kupit, muhaha!

Két hősnő: Jégasszony és Martini Girl. Persze utóbbit mindenki inkább kukás lánynak titulálta.



Aztán van itt még arisztokratikusan borozgató Rambónk


Zoknis Alkapónénk


Harcos amazing amazonunk


Egy db Lens Armstrong (Így írtam le és büszke vagyok rá. De amúgy tényleg Lance :D ), ezúttal hererák nélkül


Vízalatti lány... vagy mi


Életkép: Cat woman vs. Al Capone


Popey és egy jelmez néküli lány... aki viszont egy az egyben Milla Jovovichra hajazott, szóval ő tudtán kívül Szupermodelnek öltözött.


Szóvicc mélypont: Hellgirl körül izzott a levegő.


Super tourist és Popey ismét egymásra talált...


Na ez alapján már úgy nagyjából el tudjátok képzelni, hogy festettünk. Előkerült a Twister nevű földönfetrengős társasjáték is, szóval meglehetett csodálni a különféle hősök alkotta Laokoón szoborcsoportot implementációkat... szóval megadtuk a módját. Visszapörgetve a fejemben az est eseményeit, csak egyet mondhatok így zárlat képpen: Készülj világ, itt a jövő értelmisége!

Egy álom vége hajnali 14:43-kor

Nem biztos, hogy épp álmodtam valamit, mindenesetre ájultan feküdtem az említett időpontban az előző napi hepajt kiheverendő. Ezen másnapos idillt egy nagy csattanás és az azt követő riasztó szirénázás robbantotta darabokra. Néhány méltatlankodó félfordulat és tüntető jellegű szellentést követően kikászálódtam az ágyból, nézzem már meg mi a fennforgás. Nos az volt az a pillanat, amikor tényleg szertefoszlott egy álmom.
Volt ugyanis egy álmom, egy pirinyó, jelentéktelen, mosolyogtatóan kisstílű kis ábrándom, amit jómagam se vettem komolyan... de mégis kedves volt számomra, és csalódottan szemléltem most szilánkjait az ablakból. Gyakran állt itt az utcánkban egy autó, de olyan amit én még nem is láttam. Egy ütött kopott kék Opel kupé, melyet az amerikai izomautók egészen halvány, már-már gagyisan gyenge szelleme lengett körül. Nyilvánvalóan egy tragacs, de nekem tetszett, tetszett ahogy feszítette nem létező izmait, ahogy villogott a lekopott krómmal, ahogy próbálta elhitetni, hogy ő egy kemény verda - talán lehetett is volna, benne volt a szellem, csak egy kis törődésre lett volna szüksége.

Hát most megkapta, úgy seggbetörődték, hogy 2 órán át takarították el a darabokat. Valami ikufájter tata -számomra ismeretlen okból- belemasírozott a Renaultjával a békésen parkoló Opelbe és sikeresen összetolt 4 kocsit.


A zsekák 6 perc alatt kint voltak. Az Opel tulaja egész jól viselte a dolgot, tata kissé megszeppenve fogadja a rend őreit.


"Jó hír; a csavarkulcs-készlet túlélte!" (Azért befigyel a keret nélküli ablak - gyönyör. Volt.)


Mentő is jött nemtom minek, végül az esemény záróakkordjaként az autómentők elhurcolták a maradékokat. Azért némi horpadást elvártam volna a Renaulton, de elég patyolat maradt, szinte karcolás sem érte. Úgy gyűrte be az Opel popóját mintha papírból lett volna.




Ja és hogy mi volt az álmom? Hát én már úgy elképzeltem, hogy egy nap dúsgazdagon visszatérek, megveszem a kis Opel kupét és felcsinosítom annak rendje, s módja szerint. Új fényezés, felnik, króm, bőrülés... Igazi álomautót faragtam volna belőle. De ahogy elnézem a sérülést, a kocsi immár eltávozott az örök alkatrészmezőkre. Az eset utolsó nyomaként földön sötétlő benzinfoltot gondosan felszórták homokkal, majd összesepregették - kicsiny álmom utolsó foszlányival együtt.
Így egyedül, álom nélkül maradva ülök itt a félhomályban, és azon gondolkozom: vajon meddig van nyitva a bolt? Már megpusztulok az éhségtől.

Oda-vissza, oda vissza

Szóval fogtam a karácsonyi plusz kilóimat és ráterheltem a Wizzair szép, magenta színű, wzz227-es számú járatára egy ködös januári reggelen. Juteszembe micsoda igazságtalanság, hogy egy 40 kilós ember ugyanannyit fizet a jegyért, mint egy 200kilós, holott a poggyász súlytöbbletét könyörtelenül kiverik az emberből kilóra. Így járt a check-in sorban előttem törpülő leány, tornyosuló bőröndjeivel. 25 kiló többletterhénél már csak az volt meglepőbb, ahogy őt meglepte, hogy ezért biz fizetnie kell. 250 eurója bánta, gyanítom, hogyha felkészültebb a repülés ügyes-bajos dolgaiból, csak nem pakolja el a gofrisütőt és az uránérc-olvasztó készletet. Tanulság: ha külföldre utazol, ne vigyél magaddal semmit, mert a többletsúly díjból úgyis meg tudnád venni kint a szükséges dolgokat.
Nade az én kis 8 kilós csomagommal minden rendben volt, búcsút intve apámnak bepunnyadtam a váróterembe. 45 perces késéssel sikerült felkászálódni a repülő bádogra Dávid lakótársammal, aki bár nem sokkal magasabb az átlagnál, összeorigamizott lábaival mégis hűen példázta, hogy mennyire nem lehet elférni egy ilyen repülőn. Még szerencse, hogy csak másfél óra az út, aminek a végén pilóta elvtárs jól odabaszta az eindhoveni aszfaltra a gépet, csakhogy meglegyen a luxusfíling.
Csomagjaink és csigolyáink szilánkjait összekaparva elbuszoztunk a vonatállomásra, majd 4 óra tájban már Arnhemben voltunk. Mélyet szippantottam "második hazám" -7 fokos levegőjéből és nyugtáztam a modern kor csodáját, hogy cirka fél nap alatt máris 1200 kilométerrel arrébb kerülhettem a térképen.
Másnap kezdődhetett az iga, kis csoportommal szorgosan hegesztettük a Mekong Deltát megváltó projektünket. Égett az arcom mint a csipkebokor, tudniillik rohadt lusta szaralak voltam egész szünetben, és másfél oldal anyaggal állítottam a többiek elé, akik biz szorgalmas tizenoldalakkal feszítetek. Még az eleinte potenciális gyenge láncszem kínai srác is emberes munkát tett az asztalra, én meg... szégyen. A holland srácok hangot is adtak rosszallásuknak, méginkább csalódottságuknak, hisz többet vártak tőlem.
Nade nem olyan fából faragták a Hajdu gyereket, "Bebizonyítom én, nem maradok szégyenben, nehogymár csorbát szenvedjen a magyar hírnév"! A hátralévő alig egy hétben megszállottan hajtottam magam, főleg az utolsó 4 napban amikor már el-el maradt pár óra vagy akár az egész alvás. (Ezért is hanyagoltam kicsiny blogomat.) Az éjt nappallá tevés eredménye képpen végül sikerült felzárkóznom a többiekhez... sőt mivel enyém lett a megtisztelő korrektori szerep, még talán átlagon felül is teljesítettem - a kínai angol részeket volt szerencsém érthető angolra fordítani, ami néha felért egy kódfejtési feladattal, de lényegében újra kellett írni 8-10 oldalt mondatról mondatra. Projekt dokumentumunk végül 100 oldalasra hízott, nem beleszámítva a 38 oldal függeléket. Ezzel őkelme lesz messze a legterjedelmesebb papírhalmaz a bírálók asztalán.

Büszkeségünk egyben legnagyobb kétségünk is, hisz egy ekkora adatömlenynek bizony még kellett volna 3 nap, hogy szép gurulósra, emészthetőre összefésüljük. Dehát a határidő az határidő, és errefelé komolyan is veszik, nincs az, mint otthon, hogy késedelmi csekkekkel megvehetjük az időt...
Node dolgunk jól végeztét megünneplendő, tegnap beburzsulykodtunk egy városi görög étterembe és szétzabáltuk magunkat. Utána pedig a szünet nélküli sörivás versenyszámába fogunk bele, majd miután kellőképpen lealjasodtunk, hazatekertünk az enyhe holland hajnalban.
Délután egyórás ébredést követően most itt pötyögök, várjuk, hogy Ádám hazahozza idelátogató haverját, és igazából semmi különösebb dolgom nincs, ami fura így az utóbbi napok hajtása után. Az étteremmel már semmi dolgunk nincs, leszámítva fizetésünk kikönyörgését és egy ingyen vacsi elfogyasztását sponsored by Chef®. A projekt prezentációja 29-én lesz, addig csak elfoglaljuk magunkat valamivel. Mindenesetre azon meditálnom kell, hogy a jövőben hogyan javítsak időbeosztó képességemen, mert bizony nagy szívás volt ez az elmúlt hét, akármilyen kellemesen végződött is.

Joy, Bandi, Stefan, Reinier, Wang